Az indulás napján már mindannyian nagyon izgatottak voltunk, hogy vajon mi vár ránk az elkövetkezendő pár napban, Jókedvvel, hangos nevetéssel, beszélgetéssel, zenehallgatással vágtunk neki az útnak, ugyanis ez volt az a nap amelyet egészen március óta vártunk, és csak számolgattuk visszafele a napokat, hogy mennyi van még hátra.

A jókedvet és ricsajt az éhesség sem törte meg, Királyhágói ebédünknél mindnyájan jóízűen falatoztunk, ki-ki a maga rendelt kosztját, majd utána mégnagyobb lendülettel vágtunk neki Ceglédre tartó utunknak, amelynek addig már több mint felét megtettük.

Estére megérkezve a derűs arcok kissé lelankatak, bágyadtak lettek, alig vártuk hogy végre letusolhassunk és pihenjünk egy jót. A vacsora után ez meg is történt mindenkinél.

A második nap reggelén, mindenki nagy sürgés forgásba kezdett, mit vegyen fel, melyik cipő talál a kabátjával, jól áll-e a napszemüvege stb. Mire elkészültünk indulhattunk is következő megállónkhoz, Budapestre. Személy szerint én 7 éve járok minden évben Budapestre, de talán a legelső sem volt akkora élmény, mint a mostani, ugyanis osztálytársakal, barátokkal még sohasem voltam, csak a szüleimmel, és azért egy 15 éves tinédzser számára mégis nagyobb móka, ha a legobb haverjaival sétálhat a Parlament előtt vagy láthassa a Szabadság-hídat és szinte az egész Dunát a Sziklatemplom kilátójáról.

A dunai hajókázásba kissé beleszólt a vihar, de szerencsére a hajó ponyvájának nem áztunk el. Aznap este hazaérkezvén megint következett a várva várt tusolás, majd egymásnak jóéjszakát kívánás és lefekvés.

A második, harmadik napok úgy teltek mint a percek, amit nagyon szomorúan vettünk tudomásul, közeledett a kedd reggel. De a vasárnapi Kecskemét-Cegléd városnéző túra is rengeteg szép emléket szerzett, a hétfői közös tánc pedig hab volt a tortán,

Szerintem mindnyájunk egyik legmeghatározóbb élménye marad ez a kirándulás, kilencedikesként, bár év vége van, mégjobban összerázta a két kilencedik osztályt, az osztályfőnököket egyaránt. Rengeteg új barátság született amelyek remélem sokáig fognak tartani, mert jó ha az embernek határon túlról is vannak cimborái. 

Életem egyik legjobb osztálykirándulását tudhatom magam mögött, de ez persz nem jöhetett volna létre sok ember segítsége nélkül. Mindenkinek köszönjük a sok befektetett munkát és kitartást, a Panziónak az ellátást, a tanároknak a kedvességet és a diákoknak a közvetlenséget és az otthonias fogadtatást. :) 

Minden jót  innen Erdélyből, remélem mihamarabb ismét találkozunk!

 Dobra Barbara, IX.A